Az én

Előrébb vagy hátrébb csak az én lehet,
s gyöngysorszerűen állunk egymás mellett!

Előrébb vagy hátrébb csak az én lehet,
s ettől csak az én szenvedhet!
én érzelme szőte át lelkünket, testünket
Így sanyargunk önmagunktól, tudatunk eltévedt.

Előrébb vagy hátrébb csak az én lehet!
Szenvedést is csak az én tehet,
szabadulni is csak az én tudhat
boldogság is csak az énben múlhat.

Szabadulnénk én, de nincs kitől,
megvilágosodni is csak az én tud egyedül,
azonosulni is csak az én tud remekül,
az életérzés ekképpen csücsül ott belül.

Az élet megélése e személyt átjárta
meghatározta minden formába
könyörög Istenhez magát megmenteni,
csak éppen önmagát nem tudja elengedni.

Istentől is csak a jussát várja,
földi kincsekért sóhajtozik egyfolytába,
az én teszem érzést abba nem hagyja,
s magát soha meg nem adhatja.

Önérzete is csak az énnek lehet,
s megsérteni is csakis ezt lehet,
ám hamis az is hogy a másik én, egyén,
tehet ilyet, hogy az ént szenvedtessék.

Az önérzet ha gőgös feléd emelkedik,
az önérzet ha kevés alája helyezkedik
bebúj szelíd ruhába vagy az okos formába
de magát vonatkozás-nélkül sohasem tudhatja.

Az én embere a vonatkozásban tévelyeg
s a viszonylagosságot soha sem feledheti, 
ha feledné is, azt sem csak úgy tenné,
mint feledőt magát előbb ebből kiemelné.

A magát ismerő magát nem ismerteti
az önmagát szerető magát nem szeretteti,
mértékkel él, s bár viszonyát nem feledi,
a tett nélküli működőt magában örökké érzékeli.

Ezért kinek az én nem hajlama már
sem előrébb sem hátrébb nem tart inkább
hiszen tudja jól e világ hamis játékát,
az ember az ént játsza folyton-folyvást.

Az élet nem az énből születik,
a létet meg sem érintheti,
ezért e világ kell csak neki,
s a látók ezt illúziónak becézgetik.

Az én pedig többféleképpen megadhatná magát,
nem szenvedtetné eme emberi formát,
Tehetjük ezt a Mindenség felé,
mutatja ezt minden vallás sokféleképp.

Amíg az én teszem érzése jelen van,
az énnek haszonlesése nem apadhat,
szeretne magának mindenfélét,
csak éppen magát nem-szeretné… ( ha elveszítené)

A bölcsek tudják jól: ez a nagy tévedés,
vagy téves azonosulásként ismertették,
van ki azt mondja felejtsd el önmagad,
s van aki azt: találd meg forrásodat!

Aki ismeri magát: az ént nem lelhet,
aki feledi, annak léte szenvedéssel telin telhet
mivel magát elhagyni nem szeretné,
a világban keresi szeretetét, jólétét.

Mivel a tapasztalat a legelső,
tapasztalni is csak az én tud egyedül,
ehhez tapad minden formában,
ez határozza meg tettét egyfolytában.

S az mi önmagát jött testbe sűrűsödve érezni,
az magát csak érzi, tapasztalatát nem gyüjtögeti,
csak van számtalan formában, az anyagon túli
a van és nincs egyetlen egy mag… Önmagát megérinti. 

Az én a szeretetet is magának szeretné,
magához tapasztaná, bekebelezné,
ezért eme számtalan emberi játszma,
a szeretetét akarja egy-magába.

Szeretetért is csak az én sóvárog,
amint ez benned élő, mástól nem kívánod,
nem is hangoztatod, nem is látatod,
csak éli éntelen alakzatod.

Az énnek van sok tetsző s nemtetsző hajlama,
a karmának is csak az énben van mivolta,
s ha a kény nem határoz meg örökké,
a kényszer sem lesz sorsod fonala többé.

A szabadságot érzi valahogy az én,
szabadulna magától mindörökké,
de mivel ezt nem is láthatja,
rabságban érzi magát mostanába.

Ám szabadá csak az lehet aki fogva él,
fogságban is csak az én lehet mindíg,
s ki éntelen formáját “megérintette”,
többé szabad lenni sem szeretne.

Szabad csak az én szeretne lenni,
s a félelemből szeretne felébredni,
ráeszmélni erre csodás dolog:
félni is csak az én félhet, ezt jól “tudod”.

Ezért a legpraktikusabb a félelmet szűntetni
s a vágyakozást csökkenteni,
a kedvességet az egekig növeszteni,
a az én teszem érzését csöndesíteni.

Csak figyeld meg hogyan tapad hozzád,
mikor én-beszélsz hogyan azonosítod,
s ezt a tudatodban hogyan szaporítod,
csak légy tudatában, amikor az ént mondod.

Az ember ezen én nélkül lehet teljes,
s ehhez a megelégedéssel tehet mégtöbbet,
s ha csökkenti irigységét, növeli magában más örömét,
s a szenvedő ént nem sajnálja, csöndesíti elméjét.

Együtt érez a szenvedő énnel,
de énségét nem segíti megerősítéssel,
magányát csökkenti az egy-s-éggel
félelmét a csodával, a Mindenséggel.

Csak észleld azt mi átsejleni készül,
ne tapadjon hozzá éned semmilyen cselekvőül,
csak érezd magadban tett nélküli működését,
csak szemlélj s csak közvetlenül élj.

Az én talán akkorára nő az emberben,
mint amekkora a teremtett őbenne,
vagy inkább eltakarja az örök létezőt,
jajde mekkorára nőne ez az esendő.

Az én ént szűntetni jött e földre,
vagy szeretetet mutatni a kedvességben,
a félelmet felismerő nem rab többé,
nem mozdul vele s nem is vezér.

Vannak olyan percek, amikor megszűnünk,
ekkor a szabadságot, a szeretetet érezzük,
vannak olyan percek mikor a szó csöndként beszél,
s a csöndben eltűnik minden, mi-én, vagy nem Én.

Éntelen alakzatom, s énnel telt ráncom,
járja át az egész világot,
bár az én vonalakat húzott e testre,
mégis  éntelenül él a Mindenség is benne.

Ha e testet az én ki-nem sajátítaná,
s kényszereit magában nem hordaná,
átsejlene immár a működő erő,
s a világ sem létezne, mint valóság szerű.

A testet sem gyötörné semmilyen bánat,
s gazdája lehetne Önmagának,
nem nőne feléje az Istenné hatalmasodott én,
mi eltakar mindent, s azt hiszi ez mind az övé.

—-

2022.09.06 Perkupa

Share this entry

0 Hozzászólás

Szólj hozzá!